Történelem - II. András és az Aranybulla - Esszé

III. Bélát elsőszülött fia, Imre követte a trónon. Uralkodása alatt bontakozódott ki a közötte és (a későbbi II.) András közötti trónviszály. András folyamatosan próbálta gyengíteni testvére hatalmát, végül, miután Imre fia III. László fiatalon meghalt, 1205-ben András került a trónra.

A trónviszályok a királyi vármegyerendszer széthullást eredményezték, ennek fő oka a bitokok mértéktelen eladományozása volt. II. András politikájának középpontjában az új birtokpolitika állt, miszerint az adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség. Ezt az 1208-ban megjelent oklevelében Nova Institutionesnek azaz „új berendezkedés” politikájának nevezte, és ezzel a módszerrel próbált magának minél több új követőt szerezni. Azonban ez a mértéktelen eladományozás azt jelentette, hogy a királynak a naturáliákból származó jövedelme, ami III. Béla korában még a királyi jövedelmek közel 70%-át tette ki, jelentősen lecsökkent. A birtokok eladományozásával pedig egyre nagyobb hatalmat kaptak a világi nagybirtokosok, a királyi hatalom pedig egyre gyengült.

Uralkodása alatt nem csak bel-, hanem külpolitikája miatt is egyre nagyobb lett az elégedetlenség. Több költséges hadjáratot is vezetett Halics ellen, valamint 1217-ben keresztes hadjáratot indított a Szent Földre, aminek eredménye képen megszerezte a “jeruzsálemi király” címet, amit innentől kezdve minden magyar király viselni fog. A harcok kimerítették a királyi kincstárat, és II. András már birtokaira sem támaszkodhatott. Ezért a királyi felségjogon járó jövedelmekből, azaz a regálékból szeretett volna bevételt szerezni, azonban ezek behajtásához már nem volt meg a megfelelő ereje. Ezért a legfontosabb regálékat: a vámszedést és a sókereskedés jogát, zsidóknak és izmaelitáknak adta bérbe, akik egy összegben kifizették a regálék egy évi értékét, azután pedig maguk hajtották be azokat.

A lucrum camare azaz a kamara haszna növelésének érdekében a pénzrontás eszközével élt. A pénzt évente többször begyűjtötték, és helyette kisebb ezüsttartalmú pénzeket bocsátottak ki. II. András új adónemeket is bevezetett, ezzel növelve a parasztok terheit, akiktől pénzben kezdte követelni a tizedet is. Felesége, Melániai Gertrúd sem volt túl népszerű a magyar elit köreiben, mert német rokonai magas állami pozíciókat, és jövedelmező birtokokat kaptak. 1213-ban az Imre párti főurak, Simon, Péter és Bánk, merényletet követtek el Gertrúd ellen, amíg férje II. András háborúban járt.

Az új berendezkedés politikájának legnagyobb vesztesei a királyi serviensek, és a várjobbágyok voltak. A serviensek közé tartoztak azok a királyi vármegyék területein élő szabad jogállású „kisúri egzisztenciák”, akik a királyt fegyveresen szolgálták. A földek eladományozásával elvesztették volna a szabadságukat, és függő helyzetbe kerültek volna. A várjobbágyok a királyi vármegyék katonai szervezetének tisztjei voltak. A vármegyék eladományozásával függő helyzetbe kerültek volna, valamilyen magánbirtokost kellett volna szolgálniuk, ami a terheik megnövekedésével járt volna. Tulajdonképpen az egyház is az új politika ellenzői közé sorolható, hiszen az adományozott birtokok nagyrésze a világi nagybirtokosok kezébe került, illetve a bérbe adott regálék miatt elvesztették a sómonopóliumukat, amivel az egyház bevétele is csökkent.

A társadalom nagy része szembefordult a királlyal, és a király ellenzéke kikényszerítette a királytól, hogy adja ki 1222-ben az Aranybullát a fehérvári törvénylátó napon. Az Aranybulla mozgalom élén az egyházi főméltóságok, és azok a nagybirtokosok álltak, akik nem részesültek az adományokból, a mozgalom tömegbázisát azonban a serviensek és a várjobbágyok alkották.

A függő aranypecséttel ellátott oklevél, ami akár megfeleltethető az angol Magna Carta Libertatumnak is, 31 törvénycikket tartalmazott, amiknek több, mint harmada a királyi serviensekkel foglalkozott. Ezen felül az uralkodónak meg kellett ígérnie, hogy nem adományoz birtokokat örök tulajdonul, és az idegenek birtokokhoz nem juthatnak. A pénz maradjon legalább egy évig ugyanolyan értékű, és zsidók, illetve izmaeliták ne bérelhessenek regáliákat.

Az Aranybulla törvényei a servienseket adómenetességgel ruházta fel, birtokaikkal szabadon rendelkezhettek, bírói ítélet nélkül nem voltak elfogathatóak. A király nem szállhatott meg hívatlanul a serviens birtokain, illetve a királyi disznók nem legelhettek a serviens erdőiben. Az Aranybulla tartalmazott egy ellenállási záradékot is, ami kötelezte a királyt arra, hogy betartsa az általa ígérteket. Ha azonban II. András, vagy bármilyen őt követő uralkodó nem tartotta be az oklevélben foglaltakat, akkor a hűtlenség vétke nélkül ellentmondhatnak, ellenállhatnak a királynak.

Az Aranybullában foglaltak azonban nem valósultak meg maradéktalanul. Ezért, az Esztergomi érsek általi kiátkozás hatására, II. András 1231-ben kénytelen volt megújítani az Aranybullát. Ebben nagyrészt az egyháznak kedvező változtatások voltak, az izmaeliták és zsidók tényleges kiszorításával a sókereskedelemből. Az ellenállási záradékba bele került az Esztergomi érsek is. Ezzel, illetve az 1233-as Beregi egyezménnyel az egyház végleg visszaszerezte a sókereskedelemhez való jogát. Ezen egyezményben foglaltak alapján az egyház teljes adómentességet kapott, valamint az állam már nem ítélkezhetett az egyházi személyek felett.

A serviensek ugyan jogokat kaptak az Aranybullában, de ezeket a jogaikat nem sikerült minden esetben érvényesíteniük. Ezért került sor 1232-ben a Kehidai oklevél kiadására, aminek fő célja a serviensek hatalmaskodástól való védelme volt. A hatalmaskodás alatt serviensek tulajdonát, illetve családját érintő erőszakos cselekményeket értjük. Ennek megelőzésére a király szolgabírók (serviens bírók) kinevezését engedélyezte II. András a hatalmaskodással szembeni védelem érdekében. Ezen oklevél megjelenésétől kezdve jelenik meg Magyarországon a nemesi vármegye kifejezés, mint az új közigazgatási egység. Élén a főispán az alispán és a szolgabírók állnak, de a benne élő szabadok saját önkormányzatot kapnak.